Living is easy (with eyes closed?)

Nem engedi beágyazni, de ez az én karácsonyi üdvözletem Nektek.

Ha netán közfelháborodást kelt -bár keltene -, örömmel vállalom.

Tegnap nagyon jó dolgok történtek velem. Készülődni, meg sürögni-forogni alapvetően szeretek, de kapkodni már nem. Vagy mondjuk osztozni egy tenyérnyi kis konyhán. :) Sok mindenen elgondolkoztam és felmerült, hogy mostanában nem vagyok összhangban - nem is annyira magammal, hanem a helyzetemmel, állapotommal. Történtek bizonyos változások, új meló, más napirend, stb., amiket elfogadtam, adaptáltam, de valahogy mintha belül mégsem aszerint élnék.
Olyan vagyok, mint az indián, akit felvesznek kocsival, aztán mikor kiszáll le kell ülnie, hogy megvárja a lelkét. Mert az gyalog jön. Nem vagyok a jelen pillanatban, pedig eddig mindig ott időztem legszívesebben. Meditálok is, de érzem, hogy arra, ami most van, nem jó gyakorlatokat végzek. Örülök hogy ennek legalább tudatában vagyok. El akartam utazni két ünnep között, de azt hiszem, ennek most nincs itt az ideje. Egyszerűen muszáj kivárnom egy helyben a fenekemen, hogy annyi legyen az idő, amennyi bennem is. Cseppet eltolódtam.
És tegnap egy szuper dolog történt. Elővettem a régi rajzaimat és eszembe jutottak az idők, mikor még (2008-ban és előtte sok-sok évig) szabályosan egy kikapcsoló esti program volt, hogy betettem valami zenét, hangulatomhoz illően, kiválasztottam egy nekem tetsző, klassz képet vagy modellt (szerencsésebb, de ritkább esetben) és rajzoltam.

Most ennek különösen jó apropója van, mert elkezdtem jobb agyféltekével rajzolni. Ill. azt tanulom. És megint belekóstoltam, hogy nyugtató és ellazító dolog, mikor rajzolok. Talán az lesz most a legjobb meditáció. Főleg azért, mert bár nyugtató, egyben "zaklató" is. Mivel nem sikerül minden úgy, ahogy szeretném. Több évig tanultam rajzolni, de 6 éve abbahagytam a grafikus képzést és néha csalódás látni, mennyi tudás ment ki azóta a "kezemből". Fel szeretném venni újra a fonalat. És - mint minden jó meditáció - ez néha szenvedéssel és küzdelemmel jár. Amiken át kell törnünk magukat. Hiszen nem járhatjuk végig az ösvényt, míg nem mi válunk magunk ösvénnyé. (Buddha mondott valami ilyesmit)

Vannak virágok, amik kimondottan a reggeli napfényt szeretik. Egyszerűen nem önmaguk, ha nem keletre teszi őket az ember. Meg aztán van olyan is, hogy növő holdban lecsippentem az elsárgult levelét és elsárgul egy hét alatt az összes többi is.

Van egy mentám is, amit valahányszor a szomszédasszonyra bíztam elutazásomkor, kóróvá száradt, s mikor újra visszatértem hozzá, seperc alatt rendbe szedte magát.

Vannak aloe verák, amik szaporák, mint a nyuszik. Meg karácsonyi kaktusz, amit most kaptam és 2 nap alatt kinyílt nálam.

S olyan is, amit elhoztam a volt munkahelyemről, mert leszakasztottak belőle egy darabot és meg akartam menteni. Csodás gyökere van. Megdöglött viszont egy citromfüvem - hja, cserépben.. -, bizonyos, cseppet sem menthető okokból egy majomfám, meg sok kis lithopsom (kavicsvirág). Elszáradt egy bambuszpiramis. Nem gyökerezett ki a kávécserje hajtásom. De bombajól van két bambuszom (egyik a kisgyereke a másiknak), sok-sok aloe, élesztgetem a mentát - ugyanazt, már megint - és már megvannak a tervek, mi kell még. Guzmánia, gardenia és ha lenne saját kertem, valamilyen szellőrózsa is jöhetne. Majd eljön annak is az ideje. A kis kerti tó mellé, koi pontyokkal. :)

Kell még virág, mert itt el is férnek. Szeretem őket, mert ettől szép az ember környezete. Olyanok a "gazdájuknak", mint a reggeli napfény.

Ha befagy a patak télen, ne gondold azt,

hogy az egy út.

A vékony jég alatt ugyanoly' buzgón siet a víz hazafelé.

"Teljesen lehetetlen boldog házaséletet élni valaki mással, ha előtte nem tudunk elválni saját magunktól."

                                                         * * *

"Csak az illúzióid gátolnak meg abban, hogy meglásd, szabad vagy és mindig is az voltál." - Anthony de Mello -

"Fordulhatott volna úgy, hogy nem jutunk le, no de mégis lejutottunk, és ha az emberek valamivel többet gondolkoznának, meggyőződnének róla, hogy az élet nem éri meg, hogy annyit nyugtalankodjunk miatta..." - Mihail Jurjevics Lermontov -

Teljesen igaz. Mármint a vége. Mert akárhogy is alakuljon az emberélet, még a legjobb happy end sem ér valami sokat, ha addig díjnyertes pesszimista módjára végig aggódtuk az utat. Ne nyugtalankodj, élj!

Jó, ezt szerintem már nem csak Lermontov írta le, hanem sok másezer korunk hőse is. Nekem kicsit tovább tartott - nem rájönni, de szoktatni magam hozzá, hogy élni nem csak, hogy így is lehet, de igazán így érdemes.

Végtelen sok módja van annak, ki miként próbálja elhárítani magától a negatív érzéseket. De én ezt annyira nem értem, miért kell minden napra tragédiákat gyártanunk magunknak? Az érzelmi válság valamiféle új divat, civilizációs betegség?

Régen, amikor az emberek küzdöttek a megélhetésükkel - vagy éppen ma, amikor sok helyen ugyanez a helyzet - valahogy eltörpültek a mondvacsinált kis "elvek", amik alapján verni lehetne a hisztit, hogy ennek így kellene lenni és miért van amúgy. 

Csüngenek az emberek a mobiltelefonokon és mesélik a barátoknak, barátnőknek, hogy a pasijuk így, a barátnőjük úgy, estébé estébé. Tiszta Barátok közt, ahol mindig kombinálni kell. Az egyszerűen jó, az nem elég jó. Az, hogy működik valami, önmagában senkit nem mozgat meg. Mindenki mást akar és többet akar. Elégedetlen, még akkor is, amikor sok más ismerőse úgy tekint rá, hogy neki mindene megvan.

Az élet pedig hiába van telis-tele, ha üressé tesszük. Hogy kapjunk még többet, ha az sem elég jó, ami van? És tényleg, akkor van értelme többnek? A több akkor ténylegesen többet is ér? Vagy csak vágyunk rá, hogy elmenjünk a cukrászdába - akkor is, ha cukorbetegek vagyunk..? Nem tudom. Ilyen formán végül is mindegy, mikor jön a vége. Azt úgysem lehet soha tudni.

Nem kell keservesen küzdeni, hogy majd egyszer jó legyen - nem tudjuk, mikor lesz gyümölcse, megérjük-e, vagy akár kifordul-e addigra teljesen az életünk. Nem lehet hedonista mód, a következő pillanattal mit sem törődve élni a mának. Nincs olyan, hogy pozitív gondolkodás. Nem lehet kicsukni mindent, ami rossz. Egyszerűen csak.. ébernek kell lenni. Akkor minden pont időben van.

Sokáig ácsorogtam a megállóban, mert nem jött a busz. Nem tudom, mikorra volt kiírva az érkezése, nem néztem meg a menetrendet. Biztosan sokat késett, mert a megállóban jelentős embertömeg gyűlt össze. Páran toporogtak, néhányan ideges arccal pillantottak az órájukra. Többen kiléptek az úttest szélére, hogy belássák a kanyart, jön-e már a járatuk. De attól nem jött egy jottányit sem előbb. Én meg amikor jött, csak felszálltam.

Ma este, úgy alakult, hogy szalma vagyok. Ritka alkalmak egyike, eredetileg nem is így terveztem. Kopogtam hazafelé, mint az őrült, hogy csak gyorsan rendbe szedjem magam, felfrissítsem a sminkem, átmelegítsem kicsit a kabátomat és menjünk tovább az esti programra. Kissé fáradt voltam, így külön jó hír volt, hogy az esti program tökéletesen üzemel nélkülem is, így útjára bocsátottam az urat a háztól. :-)

 Olyan kellemes meglepetés ez a felszabadult este, azt sem tudtam, mihez fogjak. Aztán végül is úgy döntöttem, hogy leülök és blogot írok. Végre. Sok van, amiről szeretnék írni, de ez a post most véletlen egyik közé sem tartozik. Egyszerűen csak leültem, elém került egy bögre finom kávé meg sajtos stangli, odébb egy csésze tűzforró Moment of relax tea várja, hogy kicsit hűljön és belekortyoljak. Meg itt hever egy HVG is, mikor reggel - szintén átfagyott combokkal, kesztyűvel meg egy csokissant-nal (csokis croissant, Hannául) a kezemben futottam vele a melóba, fogalmam sem volt, hogy ma még elérek vele odáig, hogy tényleg elolvassam.

De az élet kegyes. Itt vagyok, dolgozom, megyek a dolgom után. Kommunikálni nem szeretek. Legalábbis a felesleges, rég vagy kevésbé rég látott ismerősök felé történő szótenyészet csak-hogy-mondjunk-valamit-hogy-ránk-figyeljenek és amúgy-hogy-vagy szócséplések nem nekem valók. Praktikusan, amennyit kell. Ha van időm, úgyis telefonálok. Senki nem veszti nyomom akaratán kívül.

Minap beszéltem egy régi barátommal, na ő nem csak azt nem tudta, hogy már nem ott dolgozom ahol, hanem egyenesen azt hitte, hogy még mindig Szegeden élek. :-) Pedig egy ideje már itt vagyok. 

Szóval élek. Máshol, mással (valakivel) és másképp. Minden más, mint eddig, minden más, mint amilyen valaha is volt. Ma megkérdezte egy volt barátom:

- Elégedett vagy? 

Én pedig azt feleltem: - Inkább boldog.

Tényleg így van és legyen is mindig így. Azt akarom.

A kép forrása: www.demotivalo.com

Vannak dolgok, amiket azért tartunk, hogy kitöltsük velük a felfedezetlen, rejtélyes és tátongó űrt bennünk. Gusztus dolga, ki mivel szeretné.

Bár a világ sivárabb hely lenne, ha minden egyes szakadékot feltöltöttek és beépítettek volna.

Akarsz még? Szerezd meg!